Szombaton reggel találkoztunk az M3-ason Hatvan közelében. Figyeltem, nehogy elkéssek, mint a múltkor. Nos nekem sikerült is odaérnem, nem úgy, mint egyeseknek. 

Tankolás, akinek kellett és indultunk. Megyünk már egy ideje, mikor látom, hogy nicsak kivillan a benzinszint jelzõ lámpa. Hopp, mondom 120 km-t tettem meg, mi van, nem jól lett összerakva? (elõzõ nap késõ délután készült el a gép). Megállok, nézzük Ath-val, hát kiderült, hogy az egyik tank nem lett kinyitva összerakás után. Így nem folyt át a benya. Nosza kinyitjuk és irány a többiek után.

A határig viszonylag eseménytelenül telt az út, de közben találkoztunk Szabcsabbal. A határon kezdõdött a probléma. Igen velem, mert kinek nincs a nevén a motor? Nekem, az asszonyé ugyibár. A fene sem gondolta, hogy ezt sem fogadják el. Kis kavarás után a feleségem (a drága, és türelmes, mert ilyen hülye férje van) a szomszéd segítségével elküldött egy meghatalmazást röpke fél-háromnegyed óra alatt. Ezzel átengedtek. Hozzá kell tennem, hogy az átengedésben nagy szerepe volt annak, hogy motorral voltunk és ezért kuriózumnak számítottunk, és a határõr tiszt magyar származású volt. Különben csak közjegyzõi irattal lehet átmenni. Na átjutottunk. Egy gyors pénzváltás és tankolás után célba vettünk egy állítólag nagyon szép fatemplomot. Ugye mondanom sem kell, hogy az út csak erõs közelítéssel volt így nevezhetõ, inkább terepnek mondtam volna. Azt hittem a végére nem marad felnim. Az aszfaltból csak mutatóba maradt pár helyen rész, de ott éles széllel, amire csak úgy ütõdött a felni. Az enyém eddig sem volt túl szép, de azután, hát… Megérkezve a templomhoz már nagy látványosságnak számítottunk a falusi kölkök körében. Az egyiknek állandóan viszketett a két ujja (más szóval lóvét akart) a többi meg a motorról, sisak plexirõl akarta letörölni a port úgy kézzel, és karcolva. Ott vettük észre, hogy mintha Szepy gépe nem oly peckesen áll ahogy azt egy ilyen géptõl elvárná az ember. Nevezzük a tényállást defekt1-nek. Közben megjött egy hölgy, aki tudott a templomhoz kulcsot szerezni. Persze nem ám úgy egybõl, ááá, ígérete szerint 1 óra múlva. Nosza mondtuk semmi gond, lesz elfoglaltságunk addig nekünk is, gumiragasztás formájában. Ebbõl nagy kínszenvedés lett. Sehogy sem akart lejönni a gumi a peremrõl. Persze kaptunk sok, jó tanácsot a falusiaktól. Végül sikerült megfoltozni. A templomot is megnéztük és indulhattunk tovább. Itt kicsit összemosódnak az emlékeim, mert semmi mást sem tettem, mint a sor végén követtem a többieket, de mintha a következõ állomás Munkács lett volna a vár. Oda nem mentünk be, valahogy nem volt érkezésünk rá. Elindultunk a szállás felé. Persze jó lett volna nem a fõ úton menni, hanem mellékutakon. Sajnos azonban 1x km megtétele után vissza kellett fordulnunk. Mint késõbb megtudtuk, az utat elmosta az áradás. Nem baj, visszamentünk és normál emberek módjára, az ÚT felöl próbáltuk megközelíteni a szállást. Kisebb kóválygás után ez sikerült is. Igaz a vendéglátónk kijött az útra, mert nem akarta, hogy még 10* fel-s alá menjünk a faluban. A hely jó volt. A vacsi isteni és bõséges (töltött káposzta, ennek késõbb lesz szerepe, házi pálesz, és helyi sör). Utána csak az alvás következett. Nem tudom, de engem nem kellett altatni.
Vasárnap: (kora) Reggeli felkelés a hajcsár túravezetõnknek hála és kiadós reggeli. Még egy kis szarakodás a motorok felmálházásával (itt halálozott el a sisakom zárszerkezete, egy lepotyogás következtében) és indulás tovább. Persze szemerkélõ esõben, és amúgy is esõre álló idõben. Útközben találkoztunk a még korábban kelõ Xerx-szel és együtt folytattuk az utunkat tovább. Persze valahogy, hogy-hogy nem letévedtünk az aszfaltos útról. Hihetetlen, de ez valamiért sûrûn elõfordul, ha Faki megy elöl. Nem tudom, nem szereti, ha simán gördül a motor, és nem kpog a kõ a kartervédõn. A fene sem érti. Irányba vettük az Uzsoki hágót. Ott megdöbbentõ felfedezést tettünk, határõrök voltak a megye határán!!! Ezek elmebetegek vazze,. Nem elég, hogy szar hideg, nedves idõ volt, még az ember a papírjait is keresgethette. Szerencsére itt már nem kérték a motor iratait. Gyors zaba után mentünk tovább a Sipok (ez a neve?) vízeséshez. Persze az odavezetõ út a végén enyhén agyagtakonyhoz hasonlított. Itt páran kötöttek közelebbi ismeretséget az anyafölddel, lepihentek kicsit na, nincs ebben semmi. Milyen érdekes, hogy mi mindig a dagonyából próbáljuk megközelíteni a szép helyeket, még véletlenül sem az aszfaltozott útról. Na ez van, nem tudom hol hibázunk, de mindig ez a vége. A vízesésnél a motorok megint a figyelem középpontjába kerültek. A végén már ott sem mertük hagyni õket, két csoportban néztük meg a látnivalókat. Mondjuk a gépek hozzásegítettek egy kedves (igen ritka ám az ilyen) ukrán család saját készítésû savanyúságához. Fincsi volt, jól ment a szendvicshez. Innen indultunk a Vereckei hágóhoz.. Szép hely nagyon, bár az esõt szívesen kihagytam volna. Fõleg, hogy füvön kellett motorozni, ami lássuk be nem a tapadásáról híres. Persze profik voltunk, így semmi probléma nem akadt. Ezek után már csak a szállás megkeresése volt hátra. Na de majd elfelejtettem, tankolás ebben az agyi képességekben erõsen hiányt szenvedõ egyedekkel megáldott országban: nem ám úgy meg, hogy teletankolod és fizetsz, ááá, megmondod mennyit akasz tankolni és annyit ad ki a kút. Nagy fejvakargatás volt, hogy na akkor most mennyi férhet bele? Persze az értelmesebbje a full szó hallatán értette, hogy tele kellene nyomni és ez is megoldható volt, de az alacsony homlokú és annál még csak alacsonyabb IQ-val bíró példányokkal ezt megértetni, még jelbeszéddel is lehetetlen feladatnak tûnt. Persze a vállalkozó kedvû társaim próbálkoztak rendesen, de a csodára még várni kell. A szálláson vacsora és házi pálesz várt minket. Mondanom sem kell, hogy a vacsora mi más lehetett volna, mint töltött káposzta? Meg fincsi házi húsleves, ami igen jól esett. Itt jegyezném meg, hogy igencsak gyönyörû tájakon mentünk át, de nem akarom a túravezetõnket nagyon fényezni, mert inkább a halál. A kronológiai sorrend lehet, hogy kicsit rossz, de nézzétek el nekem kicsit összefolyik minden. Mintha ezen a napon megnéztünk volna egy víztározót is. Érdeke, hogy ezeknek mindenhol van emberük a figyelésre, õrzésre. Itt is ott termett mindjárt valaki és csak egy ideig engedte, hogy nézelõdjünk. Faszom egy ország ez. Aki rosszul érzi magát itthon, annak ajánlok egy kis idõt eltölteni ott, és máris vissza fogja az itteni viszonyokat sírni.
Hétfõ:
Korán kelés, megint a „rabszolgahajcsár” vezetõnk jóvoltából. Kiadós reggeli (mondhatni zabálás, de ez jellemzõ volt minden szállásra) és indulás. Irány Európa közepe. Remélem nem felejtettem ki valamit. Itt kis fényképezés, aztán sok fényképezés a motoroknak. Basszus, a csajok velem is annyit akarnák fényképeztetni magukat, mint a motorjainkkal, már nem is kérnék mást az élettõl. Nagyon jó úton folytattuk a menetet a két Tisza találkozásáig. Ott megálltunk kicsit, elhessegettük a sok cigány kölköt és néztük milyen rohadtul koszos (pille palackos) a szeretett folyónk. Kicsit elkeserítõ volt. Állítólag az az oka, hogy itt nem gyûjtik a szemetet, hanem elrakják a partjára, és az áradás elviszi. Csak amikor ez kialakult, akkor nem nehezen elbomló mûanyagokat használtak. De, hát ennyi agyuk van, a gyönyörû helyeiket a szeméttel elcsúfítják. És megérkeztünk a túrán legemlékezetesebb részéhez, a Fekete Tisza forrásának megkereséséhez. Nos ez már az elején erõteljes sárdagasztásnak indult, de a végén motor kirángatás, felállítás, keresztbe rakott fák eltávolítása és gyaloglás lett belõle. Megjegyzem nekem az egyik legnagyobb élmény eddig, amit motorral adtam elõ. Ilyen helyeken én még soha sem voltam, és hihetetlen mire képes eme motor futómûve. Nem egy helyzetbõl segített ki, és a végén már kezdtem elhinni, hogy ez mindenen átmegy. Elég legyen a képek elõtt annyi, hogy a Tisza és mellékvizei ott több helyen az úton folynak, és az az út nem köves. Nagy móka volt, és a végén nagyon büszke voltam magamban, hogy végig csináltam. Aki nem volt ott az sajnálhatja. Gondolom majd valaki kifejti, hogy mit adtunk elõ, de az maga nem 5 soros iromány lesz az tuti. Amikor itt végeztünk, egy gyors látogatás a Tatár hágón és utána mentünk át Erdélybe. A határon nagy szerencsénk volt, meg Faki is keményen ellenállt a „sor végére visszafuss” felszólításnak. Szerencsére a motorok, és azok ritkasága itt is átsegített gyorsan a másik oldalra. Szerintem, ahogy láttam a sor, reggelig ott álltunk volna. A román oldalon sajnos kiderült, hogy a segédváz csomagtartó alatti része, vagy mifene megadta magát és letört a gépemrõl, így nagy, doboz felkötözés következett. Utána már csak én nem fértem rendesen fel, de azt a 30 km-t ki lehetett bírni. A szálláson persze töltött káposzta () volt a kaja, de szerencsére volt gombás pöri is. Meg persze házi pálesz és sör. Altató nem kellett, aludtam, mint akit fejbe vertek. Szerintem a többiek is.
Kedd:
Reggel a szokásos. Az igen rendes házigazdán adott útvonal lehetõségeket látnivalókkal stb… Persze elõtte még egy kis KTM szerelés is befigyelt, úgy is mint Misi gépének kuplung javítása, ami elõzõ nap a határon a senki földjén bemondta az unalmast. Persze csak a bowden, és a hozzáértõ szerelõk pikk-pakk megcsinálták. Az napi útvonalnál kicsit óvatossá tett, hogy a házigazda szerint terepjáróval járható az út, de mit veszthetünk felkiáltással arra vettük az irányt. Elõbb meglátogattuk egy templomot, utána egy épen épülõ gátat, ezt már köves úton. Persze a hátam mögé rögzített doboz miatt felállni nem tudtam a nyeregben, és így, hát mit ne mondjak, érdekes és fõleg fájdalmas volt abszolválni ezt a részt. Pár kisebb eltévedéssel egy gyönyörû, kiépített vidékre értünk (Faki majd megmondja hová) és egy "kis motor felállítgatás" után indultunk haza. Na ez is kalandos lett. Persze mellékutakon nyomtuk, elég rossz minõségû „úton”. Már a fõút elõtt jártunk nem sokkal, mikor igen szar dolog történt egy elsõ kerék defekt formájában. Nos, én megmondom az õszintét, összeszartam magamat egy pillanat alatt. Látni lesodródni az útról a motort és nagy porfelhõ közepette eltûnni, hát… befigyelt a sportszelet hátulra. Szerencsére csak anyagi kár történt (az viszont jelentõs) , de az élõ szövet nem sérült. Javítás az út szélén és irány tovább. Persze még kölcsönkért kis kompresszorral sem sikerült kipattintani a gumit, de egy kútig kibírta. A nagy ijedtségre egy még nagyobb zabát nyomtunk be. A csülök és a pacal leves valami isteni volt. Nem maradt más hátra, mint a hazajövetel. Szepytõl a határon búcsúztunk, ment Nyíregyházára, Szabcsabtól Debrecenben, mi meg többiek nyomtuk tovább az új M3-ason. Elég hamar megálltunk egy kútnál egy gyors tankolásra, de egy lassú és alapos öltözködés lett belõle. Baromi hideg lett hírtelen. Persze egy elmaradhatatlan cigi a „füstölõ brigádnak” és irány a jó meleg otthon.

Faki oldala további infókkal: http://faki.uw.hu/2007/0428-0501/karp-erd.html