A Szigethegységet terveztem bejárni, olyan helyekre is eljutva, ahol eddig egyáltalán nem voltam, vagy csak nagyon régen. A keleti rész, Torockó környéke egy sátorozással egybekötött nap lett volna, de többnyire az én csomaggal való kínlódásom és kis részben az esõ fenyegetése miatt kimaradt. 
Így lett egy komfortosabb verzió, három napot voltunk Magyarremetén a már jól bevált Turul Panzióban. Logen már a találkára is korábban érkezett és a késõbbiekben sem kellett rá várni, csak ha nagyon fényképezhetnékje támadt. Egy izzócsere után meg se álltunk a határig, majd az átlépés után gyors pénzváltás és irány a Bihar-hegység. Itt már végre szerettem volna megtalálni a tavalyi sikertelenség után a Bihardobrosd (Dobresti) és Vércsorog (Varciorog) között vezetõ, Kisszurdokot (Surducel) érintõ utat. Eleinte a szokásos kavicsos, enyhén sáros, állatokkal tarkított út fogadott, majd sikerült egy sárosabb részre érni. Itt utunkat állta egy teherautó, amire fákat pakoltak. Odébb állni nem akart, de az egyik ember nagyon lelkesen mutogatta, hogy el lehet menni a mellette lévõ nyomban. Én gyanútlanul neki is indultam, de Logen inkább a szûkebb szárazabb oldalt választotta, így vissza tudott jönni nekem segíteni az elakadásom után, mert a közönség csak passzívan mosolygott, amikor a sárba sûllyedés közben felült a motor egy nagyobb kövön.
Az átevickélés után pedig el kezdték magyarázni, mutogatni, hogy ne menjünk tovább, mert járhatatlan az út. Mi persze, hogy tovább indultunk, de nem sokáig jutottunk. Egy sáros meredeken felfelé kanyargó úton próbáltam lehúzódni a szárazabbnak tûnõ részre, amikor Logen nagy gázzal elindult középen felfelé és gyorsan el is feküdt. A második sikertelen kisérlete után én is bemutattam egy eldõlést, hogy ne legyen neki önbizalomhiánya. Kis tanakodás után megállapítottuk, a kellõ alapszín megvan a motorokon és nem vagyunk hardendúrósok, így közös erõvel vissza ráncigáltuk a vasakat a lejtõ irányába, majd elindultunk másik utat keresni. Még egy vagy két zsákutcával megpróbálkoztunk, de hasonló minõségû út volt a vége. Egyikben majdnem sikerült egy disznót is kivasalnom, mert nyugodtan feküdt az út közepén lévõ sártócsában teljes fedõszínnel és csak az utolsó pillanatban kelt fel. Ezt az utat legközelebb nem a déli irányból fogom keresni, hátha több sikerrel járok, vagy megmarad saját északnyugati átjárómnak. A tetemes idõveszteség miatt a Berettyó-forrás törölve lett a programból és a már többnyire ismert mellékutakon érkeztünk estére a szállásra. Elõtte azért még sikerült rátalálni egy kevésbé ismert fatemplomra is és pihiztünk egy víztározó mellett, valamint az elhagyott bauxitbányáknál is megálltunk, hogy magamra tudjam borítani a motorom. A vizimalomra csak egy fényképezésnyi idõt szántunk, de legközelebb talán érdemes lesz bemenni, mert állítólag mûködõképes és a tulaj szereti mutogatni. A strucc zúzapörkölt vacsora után hamar el tudtunk aludni.
Másnap a "szokásos" Pádisra indultunk, engem mindig lenyûgöz ez a táj. Logennek nem annyira jött be a kicsit rázós, kanyargós felfelé, ahol több helyen is az utat túrták, de megnyugtattam, hogy a következõ napon is érintjük ezt a részt, könnyítésnek lefelé. Az irdatlan mennyiségû fakitermelés, ami többnyire a viharkáros helyeken volt, már nekem se tetszett. Gyálukáluluj (Poiana Horea) környékén rajtunk kívül szinte minden mozgó ember a fakitermeléssel vagy -megmunkálással volt elfoglalva, csak egy lovas szekér pilótája javított gumidefektet. Egy újabb ismeretlen és szép szakaszon könnyedén lejutottunk az Aranyos völgyében lévõ Fehérvölgy (Albac) nevû településre. Innen az aranyosfõi (Scerisoara) jégbarlanghoz indultunk, ahova Felsõõr (Garda de Sus) felõl lehet feljutni. A kb. 7 km-es, folyamatosan emelkedõ kavicsos út mellett sorra parkoltak az autók a magasság és a sofõrök vérmérsékletének függvényében. Mi természetesen a bejáratig mentünk, mert nem szerettük volna túl távol tudni a motorokat. Volt is ez miatt egy két rosszalló és elismerõ pillantás is, de szerintem elég normálisan közlekedtünk, hogy ne botránkoztassunk meg igazán senkit. A jégbarlang látványos, de a le- és feljutás kicsit szervezetlen és körülményes. A Bihar-hágó felé vezetõ úton megkaptuk a napi kötelezõ adagot az esõbõl is, de legalább lehûtötte a levegõt egy kicsit. A kiskohi (Chiscau) medvebarlangnak csak a parkolójáig jutottunk, mert rögtön megtalált minket pár gyerek és nem akartuk így magukra hagyni a gépeket. Inkább elmotoroztunk egy két környékbeli magyar faluba és a belényesi (Beius) kártyás(!) tankolás után kerestünk a szállásra egy rövidebb utat.
A harmadik napon már látszott, hogy a Mezõ-havas (Vf. Poieni) nem fog beleférni az idõnkbe, így a Jád völgye elõtt benéztünk Biharfüredre (Stana de Vale) a Csodaforráshoz. A Jadolina vízesés és a Lesi-tó után egy számomra ismeretlen rész következett. Egyik látványos hely a Dragan víztározó volt, az utána következõ cél a Vigyázó (Vladeasa) csúcs. Itt már sokadjára kiakasztott, hogy amikor a nehézkes, köves, sziklás feljutás közben kezdi érezni az ember, hogy milyen tökös motoros, hogy itt küzdelmek árán, de feljut, akkor ott parkol az út mellett egy Dacia. Az meg már majdnem felfoghatatlan, hogy utánunk még feljött egy megrakott Fiat Doblo is. Így a menedékház elérése utólag már nem is tûnik nagy dolognak és a gyönyörû panoráma miatt mindenképpen megérte. A csúcs innen még 4 km és valószínûleg csak ösvény vezet fel vagy nem találtuk a helyes irányt, mert az út kb. 1 km után elfogyott. Elõtte még igazán rutinosnak gondoltam magam egy pillanatra, mert amikor egy nyom lekényszerített az útról és vissza akartam oda jutni, akkor egy lejtõ felé dõlés közben gyönyörûen le tudtam lépni a motorról és kivételesen egyik testrészem se maradt alatta. A kuplungkarom innentõl kétujjassá vált és a kormányra szerelt GPS is maradandó károsodást szenvedett, de szerencsére jól mûködött továbbra is. A lefelé út sokkal enyhébbnek és rövidebbnek látszott fentrõl Havasrogoz (Rogojel) irányába, így erre indultunk. Egy apró dolog változtatta ismét kimerítõvé az utat, a GPS-em nem térképes, így szintvonalakat sem látok rajta. A térképen is jelzett utakra tervezett track viszont elég szembetûnõ volt, így, ha választás volt annak irányába mentem. Nagy hiba volt. Lehet megátkoztak a vándorcigányok, akikkel elõtte találkoztunk és nem adtunk nekik pénzt. A falut elkerülve lassan tovább romlott az út, majd egynyomossá vált és olyan meredek lett, hogy a visszafordulás teljesen reménytelen vállalkozás lett volna. Az utolsó 50 méteren kb. ugyanannyit lejtett az ösvény. Itt csak nagyon sok veríték és idõ árán, egyszerre egy motort ketten támasztgatva tudtunk lejutni, de megcsináltuk!
A Havasrekettyei-vízesés (Cascada de la Rachitele) ajándék volt ezek után. Végig jó minõségû az út és a 24 méterrõl alázúduló vízzel szemben leülve nagy erõvel árad az emberre a hûvös levegõ vízcsepekkel tarkítva. Egy nem túl szégyenlõs nõ még rövid monokinis bemutatót is tartott a vízben. A kicsit esõs, kicsit napos Pádison keresztül fakitermelést és -rakodást, valamint pár nem teljesen normális autóst leküzdve már majdnem sötétben értünk vissza Magyarremetére. A vacsora is jobban fogyott mint elõzõ este és megkóstolhattuk a igazi struccpörköltet is.
Utolsó napra maradt a közeli Mézgeden (Meziad) lévõ cseppkõbarlang, de csak az elõterébe jutottunk, mert a vezetõ még 10 órakor nem volt ott. Lefelé tartva találkoztunk vele, de már nem mentünk vissza. A szállásról felcuccolva elindultunk haza egy még nem próbált erdei úton, amin reményeink szerint Menyházára (Moneasa) juthatunk. Annyira vártam, mikor lesz rosszabb az út, hogy szinte pillanatok alatt átértünk a hegyek között és egy bazársoron még költhettünk a maradék leibõl. A határig rosszabb, utána lényegesen jobb aszfaltutakon robogtunk haza.
Jót motoroztunk, de maradt cél késõbbi utakra is és olyan hely is, ahova mindenképpen vissza kell még menni. Aki nem látta karcmentesen a motorom, az most már nem is fogja.
képek, panorámaképek, Logen képei, szállás
